A Kabbalisták szerint a többségünk megmenekül attól, amit ebben az életben teljesítenünk kell, különböző kifogásokat keresve, hogy kikerüljük azt a spirituális munkát, ami miatt születtünk.
A bölcsek szerint, amikor az az ember, aki kikerülte a spiritualitást, a Teremtő elé járul és megkérdezik tőle, vajon miért nem változott, az ember elő fogja venni a “kifogás tömkelegét”: “Túl elfoglalt voltam a túléléssel”, “Jó ember voltam”, “Nem tudtam, hogy létezel”. Isten akkor a következőt mondja majd neki: “Megvan minden kifogásod, viszont messzemenőleg nem teljesítettél eleget ebben az életben. Most vissza kell menned a világba, és többet kell tenned.”
Mi van az emberi természetben, ami miatt nem akarjuk erőltetni magunkat? A válasz egyszerű: amikor a spirituális munka kötelezőnek tűnik, ellenállunk neki. Hogyan reagálsz, amikor valaki azt mondja, hogy meg kell tenned valamit? Valószínűleg küzdesz ellene. Ugyanez történik akkor, amikor magunknak mondjuk, hogy “kell”.
Töröljük ki a “kell” szót a szótárunkból.
A spirituális munkát a saját hasznunk miatt végezzük el. Jegyezzük meg, hogy a lelkünk igen speciális okból kifolyólag öltött testet. A Kabbala tanításai szerint, azért vagyunk emberek, hogy átalakítsuk, megváltoztassuk magunkat.
Egy nagy kabbalista, Rav Naftali Zvi Yehuda Berlin (1816 - 1893) elmagyarázta ezt a tanítványaihoz intézett beszédében:
Amikor tizenegy éves voltam, reménytelen eset voltam, mint diák. Az egyik este, hallottam a szüleimet, ahogy a másik szobában beszélgettek rólam. Édesanyám sírt és mondta édesapámnak: “Mit tegyünk a fiunkkal? Bármelyik nap kirúghatják és akkor mi lesz belőle?” Ahogy hallgattam, éreztem azt az égető gyötrelmét, mintha a sajátom lett volna. Megígértem magamnak, hogy attól a pillanattól fogva dolgozni fogok magamon. Betartottam a szavamat és olyan tanárrá váltam, akit most magatok előtt láttok.
Ha nem hallottam volna meg a szüleimet aznap, utána jó, de hétköznapi emberré nőttem volna fel, mivel a természetem olyan volt. Viszont képzeld el mi történt volna miután elhagyom ezt a világot és az “Égi bíróság”-hoz érkezek, ahol megmutatnák nekem mindazt, amit meg tudtam volna valósítani? Milyen bánatot éreztem volna akkor! Nincs nagyobb pokol annál, minthogy látjuk mit tudtunk volna megtenni, és nem tettük meg.
Ezt a beszédet példának említem arra, hogy mennyire fontos, hogy erőfeszítést tegyünk annyira amennyire csak bírunk, hogy a lehető legjobbak legyünk. Itt nem csak a munkával kapcsolatos helyzetekre utalok. Sokkal fontosabb munkánk van - a lelkünk javítása.
Tudom, hogy egyes tanítványok, miután egy ideig tanulták és élték a Kabbalát, beleesnek abba a csapdába, hogy “vallásossá” válnak: “Meg kell tennem ezt, meg kell tennem azt”. Ez a hét kiváló alkalmat ad arra, hogy újra vizsgáljuk vajon miért tanuljuk a Kabbalát és arra, hogy visszatérjünk ahhoz az eredeti vágyhoz, ami miatt a Kabbalához fordultunk.
Csinálj szokást abból, hogy napközben becsukod a szemed és felteszed magadnak a kérdést: “Vajon kiterjesztettem-e magamat a közvetlen kötelezettségeimen túl? Vajon megteszem-e ma a lépéseket afelé, hogy teljesítsem a rendeltetésemet ezen a világon?”
A bölcsek szerint, amikor az az ember, aki kikerülte a spiritualitást, a Teremtő elé járul és megkérdezik tőle, vajon miért nem változott, az ember elő fogja venni a “kifogás tömkelegét”: “Túl elfoglalt voltam a túléléssel”, “Jó ember voltam”, “Nem tudtam, hogy létezel”. Isten akkor a következőt mondja majd neki: “Megvan minden kifogásod, viszont messzemenőleg nem teljesítettél eleget ebben az életben. Most vissza kell menned a világba, és többet kell tenned.”
Mi van az emberi természetben, ami miatt nem akarjuk erőltetni magunkat? A válasz egyszerű: amikor a spirituális munka kötelezőnek tűnik, ellenállunk neki. Hogyan reagálsz, amikor valaki azt mondja, hogy meg kell tenned valamit? Valószínűleg küzdesz ellene. Ugyanez történik akkor, amikor magunknak mondjuk, hogy “kell”.
Töröljük ki a “kell” szót a szótárunkból.
A spirituális munkát a saját hasznunk miatt végezzük el. Jegyezzük meg, hogy a lelkünk igen speciális okból kifolyólag öltött testet. A Kabbala tanításai szerint, azért vagyunk emberek, hogy átalakítsuk, megváltoztassuk magunkat.
Egy nagy kabbalista, Rav Naftali Zvi Yehuda Berlin (1816 - 1893) elmagyarázta ezt a tanítványaihoz intézett beszédében:
Amikor tizenegy éves voltam, reménytelen eset voltam, mint diák. Az egyik este, hallottam a szüleimet, ahogy a másik szobában beszélgettek rólam. Édesanyám sírt és mondta édesapámnak: “Mit tegyünk a fiunkkal? Bármelyik nap kirúghatják és akkor mi lesz belőle?” Ahogy hallgattam, éreztem azt az égető gyötrelmét, mintha a sajátom lett volna. Megígértem magamnak, hogy attól a pillanattól fogva dolgozni fogok magamon. Betartottam a szavamat és olyan tanárrá váltam, akit most magatok előtt láttok.
Ha nem hallottam volna meg a szüleimet aznap, utána jó, de hétköznapi emberré nőttem volna fel, mivel a természetem olyan volt. Viszont képzeld el mi történt volna miután elhagyom ezt a világot és az “Égi bíróság”-hoz érkezek, ahol megmutatnák nekem mindazt, amit meg tudtam volna valósítani? Milyen bánatot éreztem volna akkor! Nincs nagyobb pokol annál, minthogy látjuk mit tudtunk volna megtenni, és nem tettük meg.
Ezt a beszédet példának említem arra, hogy mennyire fontos, hogy erőfeszítést tegyünk annyira amennyire csak bírunk, hogy a lehető legjobbak legyünk. Itt nem csak a munkával kapcsolatos helyzetekre utalok. Sokkal fontosabb munkánk van - a lelkünk javítása.
Tudom, hogy egyes tanítványok, miután egy ideig tanulták és élték a Kabbalát, beleesnek abba a csapdába, hogy “vallásossá” válnak: “Meg kell tennem ezt, meg kell tennem azt”. Ez a hét kiváló alkalmat ad arra, hogy újra vizsgáljuk vajon miért tanuljuk a Kabbalát és arra, hogy visszatérjünk ahhoz az eredeti vágyhoz, ami miatt a Kabbalához fordultunk.
Csinálj szokást abból, hogy napközben becsukod a szemed és felteszed magadnak a kérdést: “Vajon kiterjesztettem-e magamat a közvetlen kötelezettségeimen túl? Vajon megteszem-e ma a lépéseket afelé, hogy teljesítsem a rendeltetésemet ezen a világon?”
